Ilyen korán még sohasem indultunk testvértelepülési látogatóba: hajnali 1 óra, október 22-e, csütörtök.
A NABE-csoport díjnyertes pályázata „élvezőinek”, közreműködőinek legnagyobb gondja: mind a tizenheten férjünk be a buszba úgy, hogy egyetlen csomag se maradjon itthon.
Egy hosszabb – sofőrünk miatti – pihenővel és néhány rövid kávészünettel megszakított út után, este 6-kor érkezünk Székelyvéckére. A fogadtatás a szokásosan szívélyes, rokonias. Kivételesen még éjfél előtt ágyba kerülünk, hogy pótoljuk az elmaradt alvást, és friss erővel végezhessük a ránk váró feladatokat.
Péntek délelőtt az általános iskola tanulói nagy figyelemmel hallgatják Szauer Rózsát és Piliszky Zsuzsát, akiknek köszönhetően később a vízvizsgálat eszközével, mikéntjével is megismerkedhetnek, sőt, ki is próbálhatják a patak partján. A pályázati pénzből vásárolt – az iskolában maradó - műszerek lehetőséget adnak számukra a vízminőség ellenőrzésére a jövőben is.
A patakpartról visszatérve – Nagy Tündi irányításával; Hirsch Judit, Hirschmann Renáta, Pálfiné Marika, Szauer Rózsa segítségével – kézműves foglalkozáson ügyeskednek: a teafilterekből ötletes, színes képek, a papírokból könyvjelzők, ragasztott „műalkotások” születnek. Nem is gondolták korábban, mi minden jöhet létre egy-egy – kidobásra ítélt – hulladékból.
A NABE-csoport legnagyobb ajándéka a gyerekek számára a marosvásárhelyi állatkert megtekintése, majd önfeledt szórakozás az új, modern, városi játszótéren.
Mi, felnőttek, délben a Magyar ház lakóinak vendégei vagyunk, a krumplifőzelék Pappné Klári szakácsművészetét dicséri.
A délutánt kötetlenül, ismerősök látogatásával, sétával, falunézéssel töltjük.
Másnap már hajnalban kelünk; hosszú út vár ránk, bár akkor még nem tudjuk, hogy mennyire erőt próbáló is…
Irány: Csíkmadaras, ahonnan egy igazi székely legény, Árpi húz – vagy inkább zötyögtet – bennünket traktorjával a Madarasi Hargitán. Alig várjuk, hogy elgémberedett tagjainkat kinyújtóztassuk, és földet érezzünk a talpunk alatt. A félórásnak jósolt gyaloglás háromórásra sikeredik – elsősorban az útviszonyoknak köszönhetően. A társaság nagyobb része a csúcs megmászására is vállalkozik; mire fölérnek, mi – a lemaradók – is eljutunk a menedékházba.
Rövid pihenő és annak tudomásulvétele után, hogy nincs más lehetőség a lejutásra, mint a lábbusz, visszaindulunk. Vízmosások, árkok, kicsavart fenyők nehezítik a közlekedést, de azért röpke két óra alatt leérünk a traktorhoz. Amennyire vártuk reggel a kiszállást, most annyira várjuk a beszállást… Vidám a hangulat, örülünk, hogy baleset, baj nélkül tudhatjuk magunk mögött a túrát. Mindenesetre fogjuk egymás kezét, hogy le ne huppanjunk a másfél órás traktoros út közben. Este 10 után érünk Székelyvéckére – Csíkmadarasról busszal -; a tervezett közös vacsorához is fáradtak vagyunk. A másnapi közös ebéd viszont – Gábor atya szíves meghívásának köszönhetően – remekül sikerül. Előtte a zsúfolt templomban misét hallgatunk, zárásként elcsukló hangon a székely himnuszt énekeljük.
Délután Deák Dénes a vendégünk a Kolping házban; csöndben figyeljük szavait magyarságról, emberségről, természetről. Este ugyanott vendéglátóinkkal, ismerőseinkkel közös vacsora, melyet hozott anyagból a zamárdiak állítanak össze. Zenés szórakoztatásunkról Buzogány Árpi és Csiszér Dénes gondoskodik. Ma is későn kerülünk ágyba, de legalább nem kell hajnalban elhagynunk…
Székelyvéckétől 8 órakor búcsúzunk, és Kőrösfőn, Torockón keresztül Kalotaszentkirályra megyünk. Szálláshelyünkön bőséges a vacsora, a másnapi reggeli ugyancsak.
Hazaindulásunkkor érezzük igazán, milyen gyorsan szállt el az öt nap…
Hála Tóthné Ildinek, Kenderest is útba ejtjük. Először a Horthy-mauzóleumot tekintjük meg – elhelyezve ott a kegyelet koszorúját -, majd rövid sétát teszünk a kastélyban.
Mint minden alkalommal, most is felejthetetlen élményekkel gazdagodva térünk vissza – otthonról itthonra.

2009.11.06.  B. Sch. M.