Hamar kiderült, hogy a csoportból én vagyok az egyetlen, aki még soha nem járt Erdélyben, ezért gyorsan elhatároztam, hogy mindent megnézek, és megtapasztalok, amit csak ez a kirándulás kínálni tud. Már az út során is sok szépet láthattam, többek között a döbbenetesen gyönyörû Király-hágót, Kolozsváron Mátyás szülõházát. A hosszú utazás után nagyon szívélyes fogadtatásban volt részünk. Miután "birtokba vettük" a Magyar-házat, Gábor atya várt bennünket vacsorára. Azt hiszem, még soha, sehol nem találkoztam ilyen kedves és vendégszeretõ emberekkel.
Másnap délelõtt a polgármester úr segítségével egy rendkívül tanulságos kiránduláson vettünk részt: körbejártuk autóval a Bözödi tavat. Hogy ez mitõl volt tanulságos? A tó arról a faluról kapta a nevét, amely ma a tó medrében, a mélyben fekszik. A ’80-as évek második felében az akkori magyar falurombolás egyik áldozata lett Bözöd. A völgyben fekvõ falu egyik oldalára hatalmas földgátat emeltek, és mindenféle különösebb cél nélkül (hiszen itt nincs vizierõmû vagy vízlépcsõ) a lakosok kitelepítése után vízzel árasztották el a falut. Csupán egyetlen ellenálló maradt, aki 20 év óta a mai napig dacol az embertelen döntéssel. A bözödi templom tornya döbbenetes látványt nyújt, ahogy megszakítva a víztükröt, bátran mered az ég felé. Ma már egy kis emlékmû is készült a tó mellett. Minden évben egyszer a volt bözödi lakosok ellátogatnak oda, hogy kis falujukra emlékezzenek. A szívszorító élmény után az egyedülálló szalmakalap- múzeumot látogattuk meg. A térség szimbólumának számító, sokféle fejfedõ mellett láthattunk egy egyedülálló kõgyûjteményt, mely köveket a múzeum alatt csörgedezõ patak fantasztikus szobrokká formált. Végigböngésztük az összes kis útmutató helységnév táblát, amiket a látogatók helyeztek el a múzeum területén. Örömmel fedeztük fel a mi településünk táblácskáját is.
A virágvasárnapi mise után, melyen mindannyian részt vettünk, nekiláttunk egy "baráti összejövetel" megszervezésének. A székelyvéckeieknek, sajnos sokkal kevesebb lehetõségük van Zamárdiba látogatni, mi viszont szerettük volna viszonozni vendégszeretetüket, NABE- csoportunk vendéglátással összekötött megbeszélést szervezett: megvendégeltük Székelyvécke azon polgárait, akik a testvértelepülési kapcsolatért sokat tettek. Beszámoltunk a környezetvédelem terén megvalósult programjainkról, feladatainkról, vállalásainkról, átadtuk tapasztalatainkat.
Elõzetesen a véckei gyerekek számára rajzpályázatot hirdettünk meg településük jövõképérõl. Az itt kiállított 28 pályamunkát közösen értékeltük, s csoportunk díjazta a legjobbakat.
Hétfõn kis csoportunk egyik fele a Magyar-ház udvarát tette rendbe, míg a többiek szemétszedésre indultak a falu központjába. Sajnos, sokáig nem kellett keresgélnünk. Szemétkosarak hiányában szinte minden hulladék a falut átszelõ kis patakban köt ki. Számtalan csokipapírt, mûanyag kávéskanalat halásztunk ki, és ahogy lejjebb haladtunk a patak partján, elõkerültek a nagyobb hulladékok: megszámlálhatatlan pet-palack, kábeldarabok, törött mûanyag babakád, bakancs, nyári ruha- elképesztõ volt a választék. Késõbb arra is rájöttünk, hogy a sok szemét a falu központjában, a patak partjára lerakott, majd földdel betemetett sokrétegû szeméttemetõbõl származik. Nagyon elkeserítõ felfedezés volt ez számunkra, de mégis jó érzés volt a munka után visszanézni a tiszta patakra, és a fölötte zöldellõ fákra, bokrokra. A falu határában egy illegális szemétlerakót fedeztünk fel. Ezt a Pro Vécke Egyesülettel közösen sikerült felszámolnunk, s az önkormányzat el is szállíttatta az összegyûjtött hulladékot.
Szerveztünk egy kis kirándulást Parajdra, a sóbányába. Meglepett a bánya monumentális volta, a hatalmas belmagasság, az óriási terek, a kristály rajzolatú falak, és padló, ami mind-mind sóból volt. Sõt! Még a gyermekeknek kialakított „homokozóban” is só volt homok helyett. Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, és énekkar jelenlévõ tagjaival elénekeltük az Ároni áldást a bánya kápolnájában. Fantasztikus élmény volt.
Kedden hatalmas kirándulásra indultunk: Nyerges-tetõn tiszteltünket tettük az 1848-49-es szabdaságharc itt zajló utolsó csatájában elhunyt székelyek emlékmûvénél. Ezután a Gyimesek csodálatos hegyvonulatai között elmentünk történelmi Magyarország határáig. Néhányan a gyimesbükki Rákóczi-vár maradványaihoz is felkapaszkodtunk. Hazafelé Csíkszeredán a Mikó vár kiállításaiban gyönyörködhettünk, és Farkaslakán ellátogattunk Tamási Áron sírjához is.
Szerdán a véckei testvéregyesülettel közösen készítettünk komposztálót, s a falu lakosságának bemutattuk, hogyan tudják õk is saját portájukon alkalmazni, hasznosítani azt. Ezután elköszöntünk vendéglátóinktól és elindultunk hazafelé.
Nagyszeben történelmi fõterén tettünk egy sétát, majd Vajdahunyad várában gyönyötködtünk. Mesebeli látványt nyújtott a soktornyos épület. Bent ugyan nem sok kiállítás van jelenleg, de jó érzés volt látni, hogy nagyszabású felújítási munkák folynak a várban. Vajdahunyad vára után Déva várát vettük be. A 371 méter magas hegyen álló vár a szabadságharcban lõszerraktárként is szolgált, de 1849 augusztusában robbanás történt, ezért a vár nagy része megsemmisült. Így a kilátás és az újonnan beüzemelt felvonó adta a legnagyobb élményt a bátraknak, akik ebbe a kalandba is belevágtak. Szerda este megismerkedhettünk Csernakeresztúrral, a tájházzal és az ott élõ magyarság történetével. Megtapasztalhattuk, milyen vendégszeretõ a csernakeresztúri falusi vendéglátás.
Csütörtök reggel Magyarország felé indultunk. Aradon megkoszorúztuk a vértanúk kivégzésének helyén álló obeliszket (amely alatt sírjuk is van), majd a Tûzoltó tértõl, ahol Magyarország elsõ monumentális szoborcsoportja, Zala György: Aradi 13 vértanú emlékmûve található, sétát tettünk Arad utcáin, megnéztük az Imádság Házát.
Csütörtök este fáradtan, de felejthetetlen élményekkel tértünk haza. Szeretném megköszönni a Nõk a Balatonért Egyesület Zamárdi csoportjának a lehetõséget, Tóth Józsefné Ildinek pedig a szervezést, és a sokszor csak nekem szóló idegenvezetést. Megismerkedhettem egy csodálatos vidékkel, ahol még sohasem jártam, és megismerhettem olyan tiszteletre méltó emberekkel, akiknek a legfontosabb sok-sok évtized és megpróbáltatás után is az, hogy magyarok maradjanak ott, ahol senki sem szereti õket.
Köszönöm!