Dr. Fehér Csaba hangjátékából PAJTÁS HAJÓ...

Hangjáték
Írta: Dr. Fehér Csaba orvos
Elhangzott: 1999. május 30-án Balatonfüred a tragédia 45. évfordulóján.
 
 
 
A hajó
 
Narrátor Prológus: Emlékezzünk! "A könny nem éget már, csupán ragyog,- nem törlöm le, de higgadt vagyok..."
E szavakkal emlékezett évtizednyi távolságból Arany János a szeretett barátról, a segesvári vértengerben elmerült Petõfirõl. Az idõ múlásával a legsúlyosabb gyász-okozta fájdalom is enyhül, a kedves arcok éles kontúrjai elmosódnak, a harsány színek pasztell árnyalatúvá szelídülnek, a kiáltó szavak - még a jaj- és segélykiáltás hangjai is - suttogássá csendesednek. A 45 évvel ezelõtti vasárnapon történt megrendítõ tragédia felidézése már azoknak a túlélõknek szívét sem szorítja elviselhetetlen görcsbe, akik akkor ott voltak a felborult hajón, netán szerettüket vesztették el, vagy csupán szemtanúként élték át e régmúlt percek borzalmait. Vajon hányan vannak itt közülük, hogy emlékezzenek -és talán váratlan katarzist átélve - megszabaduljanak visszatérõ lidérces álmaiktól?
A könny nem éget már, csupán ragyog... 45 év multával összeszoruló szívvel emlékezvén arra az apokaliptikus napra nem keresünk sem felelõsöket, sem bûnbakot, csupán azon töprengünk, hogy miért kellett a tragédiának bekövetkeznie. Miért éppen õk szálltak fel akkor arra a hajóra és miért éppen nekik kellett meghalniuk? És azóta is miért zuhannak szakadékba fiatal életeket maguk alá temetõ fékhibás autóbuszok, rohannak egymásba rosszul állított váltók miatt a száguldó gyorsvonatok, hullanak le égi magasból mûszaki hibás repülõgépek, értelmi és erkölcsi üzemzavar miatt esnek egymás torkának addig békében élõ nemzetek...
Mitagadás, esendõ lények vagyunk és negyvenöt évvel ezelõtti önmagunkhoz képest sem váltunk kevésbé esendõvé... 45 év...
 
A költõ: A könny nem éget már, csupán ragyog...
Talán a sírkövekrõl is lekoptak
a legfénylõbb nevek, s nem látjuk õt
álmunkban sem, a legdrágább halottat,
de emlékezni kell, hisz addig élnek
a holtak is, amíg fogják kezünk;
elengedve s gyorsan feledve õket
önmagunk ellen is vétkezünk.
Õk tudják már: nem vaksi, bamba végzet,
mi vad tragédiák felé sodorja
az embert, - hanem saját balgasága
hoz bajt fejére s könnyen eltiporja...
Ki is mondják, mert fojtó félelem
nem kényszeríti õket hallgatásra;
nem kell nekik rútat szépnek hazudni
s a Jó helyet Gonoszban lelni társra...
E csöndes órán figyeljünk szavukra!
hisz létünk filmje oly gyorsan pereg...
Az kérik tõlünk harsány suttogással:
Vigyázzatok egymásra emberek!
 
Rádióriporter Gyermeknap, 1954. május 30., vasárnap.
Kedves hallgatóink, közvetítést adunk a balatonfüredi kikötõbõl. Hétágra süt a nap, sehol egy felhõ, a móló sok száz helybéli, kék és pirosnyakkendõs úttörõ zsivajától hangos, akik szinte megostromolják a hazai hajóépítés remekét, a Beloojanniszt, hogy az ünnepi mûsor fénypontjaként ingyen sétahajózásra induljon a vidám gyermeksereggel, a füredi általános- és középiskolák tanulóival a fedélzetén.
Ne tolakodjatok gyerekek, mindannyian kaptok helyet! Azért igyekezzetek a felszállással, mert a rajtárbocon már lobog a vitorlásverseny indulását jelzõ zászló! Minden rendben van, a beszállás befejezõdött! Felmorajlanak a motorok a szép hajó méltóságteljesen elindul a túlsó part felé a sokszáz nevetõ, boldog gyermekkel, akik hálatelt szívvel gondolnak az I. számú úttörõ-re, Rákosi pajtásra, akinek ezt a mai vidám gyermeknapi kirándulást köszönhetik !
De nézzük, mit csinálnak a vitorlások. Úgy látom, ma nem dõlnek meg a sebességi rekordok, hiszen alig érezhetõ szellõ lengedez csupán. A hajós szaknyelv ezt a vizet alig fodrozó szellõt napszélnek hívja. Az árbocon már az ötperces zászló lobog és e pillanatban elindulnak a rajtvonalon felsorakozott hófehér vitorlás csillaghajók és már helyezkednek a második sorban a szalonkák, majd a kalózok és a dingik, hogy õk is összemérjék ügyességüket, navigációs tudományukat.
Most látom csak, hajó készül kikötni a móló Csopak felõli oldalán. Igen, a Pajtás érkezett meg Siófokról... Az utasok -fõleg gyerekek -, hát istenem, õk már csak ilyenek - mintha mind egyszerre szeretnének kiszállni... ejnye. de érdekesen megdõlt ez a hajó, mielõtt a móló oldalához simult... no, nincsen semmi baj, meg is kérdezem az elsõ kiszálló úttörõt: hogy utaztál pajtás?
Úttörõ: Irtó klassz volt ! A hajót úgy meghintáztattuk az osztálytársaimmal, hogy a nénik sikoltozni kezdtek, a kapitány bácsi pedig ránkkiabált a szócsövével, hogy azonnal maradjunk nyugton!
Riporter: Hogyan csináltátok?
Úttörõ: Úgy, hogy elkezdtünk a fedélzeten egyszerre ide-oda szaladgálni az egyik oldalról a másikra...
Riporter: Na, máskor ne rosszalkodjatok! Nem méltó dolog egy
ilyen okos úttörõhöz, hogy a felnõtteket ijesztgesse ! Egyébként még be sem mutatkoztál a hallgatóknak!
Úttörõ: Szerencsés Pisti vagyok, 8. osztályos tanuló, úttörõ rajvezetõ.
Riporter: És valóban szerencsésnek érzed magad?
Úttörõ: Most éppen nem, mert a tanító néni azt mondta, hogy ki kell szállnunk, pedig úgy szeretnék tovább utazni Tihanyba, mert én még sosem jártam ott!
Riporter: Hát akkor további jó kirándulás kívánok, köszönj el szépen úttörõ módra a rádióhallgatóktól!
Úttörõ: Elõre!
 
Narrátor A Pajtás története
A Pajtás 1918-ban épült és akkor még a fantáziátlan "II. sz csavargõzös" nevet kapta a hagyományos pezsgõüveg-törõs keresztelési szertartáson. Tervezõje folyami forgalomra szánta, és ennek megfelelõen 1945-ig a Dunán teljesített szolgálatot. Budapest ostromakor a Markó utcánál elsüllyesztették, majd 1946-ban feltámasztották a tetszhalálból és ismét vízre bocsátották. 1950-ben a kor újkeletû szokásának megfelelõen átkeresztelték: népünk nagy vezérére, az I. számú Úttörõre, minden gyermek szeretett édesapjára emlékeztetve a Pajtás nevet kapta. 1951-ben a megnövekedõ balatoni idegenforgalom kiszolgálására tavunkra irányították. 1952-ben az eredetileg 160 utas befogadására alkalmas jármûvet átalakították és 200 fõ szállítására alkalmasnak nyilvánították. Az átépítés következtében a hajó stabilitási viszonyai megváltoztak, ennek ellenére döntés-próbát senki nem rendelt el. Az 1952. június 6.-i keltõ jegyzõkönyv szerint "a tulajdonosnak megengedtetett, hogy a hajót a Dunán és mellékvizein, valamint a Balatonon mindaddig használhassa, míg megfelelõ jó karban fog találtatni."
Attól kezdve, hogy a Pajtás a Balatonon utasforgalmat bonyolított le, a hajósok arról beszéltek, hogy a hajó labilis, elõbb-utóbb fel fog borulni. Kollégái -tanúvallomásuk szerint- javasolták a Pajtás kapitányának, hogy tegyen jelentést a veszélyhelyzetrõl és kérje a dõlékenység okának kiküszöbölését. A korszellem parancsa azonban lehetetlenné tette számára az intézkedést.
Korszellem: Jól vigyázzon, mit beszél az elvtárs! A PAJTÁS fel nem borulhat soha, aki ezt állítja, az szabotõr, rémhír-terjesztõ, az az ellenséggel paktál !
 
A katasztrófa.
Narrátor: A pontos idõ 11.45. A Pajtás elindult a móló keleti oldalától a part felé, hogy óvatos jobbkanyar után orrával beálljon a tihanyi apátság irányába. Senki nem tudja, hogy valóban a megengedett számú, netán 220 utas zsúfolódott-e össze -nagyrészt a fedélzeten- megemelve a hajónak a befogadóképesség-bõvítés kapcsán egyébként is veszélyes magasságba került súlypontját. A katasztrófa pillanatok alatt bekövetkezett: a fizika törvényének engedelmeskedve a hajó elõször riasztó mértékben jobboldalára dõlt, majd a kétségbeesett kormánymanõver következtében az ellenkezõ irányban...
Riporter: Kedves hallgatóim, ismét eldördült a startpisztoly, és dagadó vitorlával a kalózok is nekivágtak... de valami történhetett a móló túlsó oldalán, mert sikoltozást, kiabálást hallok. Megyek, megnézem mi folyik ott... ke-ke-kedves ha-ha-hallgatóim, bo-bo-bocsássák meg, hogy el-elakad a szavam, de borzasztó dolgot látok: a Pajtás rögtön felborul! Egy piros masnis szõke kislány repül a levegõben, egy magas, szikár férfi beledobta a vízbe! Már utána is ugrott! Istenem, hol van a gyerek? Még mindig nem jött fel a víz alól! Igen, már látom, a piros szalag megjelent a felszínen, és a férfi - nyilván az édesapja - lecsap rá, kiemeli a kicsi fejét és kétségbeesett erõfeszítéssel úszik a part felé... de miért nem halad? Egy fuldokló kapaszkodik belé... mind a hárman víz alá kerültek. Úristen, ez nem lehet igaz! Úgy tûnik, a férfinak sikerült megszabadulnia a rácsimpaszkodótól-akit már nem látok a közelükben- és a gyerekkel a karján lassan araszol kifelé... Most iszonyatos gõzoszlop csap fel a hajóból... Úristen, mi nem történik még itt ?! Fel fog robbanni! Aki tud úszni, menekül a roncs közelébõl... kétségbeesetten kapálódzó emberek kapaszkodnak az úszókba, akik az önfenntartás ösztönének engedelmeskedve igyekeznek megszabadulni tõlük, hiszen maguk is alig tudnak átázott ruhájukban a felszínen maradni. Nem, ez nem lehet igaz, ugye, csak rossz álom! Csípjen meg valaki, hogy felébredjek! Segítség! Igen, már jön a segítség! A kalózok, szalonkák és egy-egy csillaghajó is siet a fuldokló emberek felé
 
Hatóság: (kikapja a mikrofont a riporter kezébõl)
Hagyja abba, maga szerencsétlen! Nem látja, hogy szabotázs
történt!? Remélem, nem egyenes adásba megy a dadogása, mert akkor nem viszi el szárazon ! Hé, maga ott, igen, magának szóltam, azonnal hagyja abba a fényképezést, és adja ide a gépét ! Ne reszkessen, csak a filmet szedem ki belõle! A gépet megtarthatja!
Hangok a hajó felõl: Segítség, nem tudok úszni... megfulladok.. Istenem, segíts...Jaj, hol vagy édesanyám...segítség... hol a kislányom... Istenem, add, hogy megmeneküljek, ígérem, a Te szolgálatodra szentelem életem ! Ne kapaszkodj belém te szerencsétlen,..! Istenem, azt hiszem, eltört a karom...! Erõsen vérzek ! Segítsetek! Ide jöjjetek, mindjárt elmerülök.. Mik azok nagy fehérek? Angyalszárnyakat látok..? Nem angyalszárnyak, már jönnek értünk a vitorlások ! Könyörgök, még egy percig tarts ki ! Nyújtsd a kezed, barátom ! Ne velem foglalkozzatok, õt mentsétek, emberek !
Szavalókórus A mentés.
Nem angyalszárnyak szálltak ott,
ámbár az is lelet...
kalóz- s szalonkák képiben
kerubraj érkezett.
Csillaghajó-arkangyalok
zárták a fürge sort
s vállukra kapták könnyedén
akit a víz sodort...
Mi úszik ott a zöld habon?
Látjátok, emberek?
Fehér virágszirom talán?
Egy csöppnyi kisgyerek !
Tollpólyája fenntartja õt,
mint kényelmes ladik
s míg anyja haldoklik talán,
õ szépet álmodik.
Ne hagyd Uram, hogy így legyen,
adj néki levegõt !
Ha élni hagytad gyermekét
ha bûnös is, óvd meg õt!
A sok fehér szárny fel s alá
suhan a zöld vizem
amíg segélykérõt talál,
addig meg nem pihen.
Hogy vitorlások voltak õk,
vagy szép angyalsereg?
Ki tudja, ennyi év után ?
Ne kérdjük, emberek !
Narrátor: Balatonfüred nagyközség halotti anyakönyvébe szépen
formált, enyhén balra dõlõ betûkkel 1994 május 30-án 23 nevet
jegyzett be az egykori gondos hivatalnok. (Névsorolvasás !)
+++
Almási András - Bernhardt Gyuláné - Csernus Ferencné- Csomai Antalné -Csomai Piroska - Domenic Gyuláné - Füzes Lászlóné - Göbölyös László - Homonnai Imre - Huszti Mária - Ötvös Irén - Pomozi Hanna- Póser Margit - Rigler István - Szabó István - Szentirmai Károly - Szeõke Lajosné - Szõcs Ferenc - Vámos Gyula Villányi Mária - Vituska Mária - Wittman Ernõ - Wittman Sándor...A halál oka: vízbefúlás - vízbefúlás -vízbefúlás...
 
 
A költõ: S ki tudja, hányan voltak õk?
huszonhárman talán,
ki mély álomban ott feküdt
beton-ravatalán.
Az ötvenéves nagymama
s hétéves kisgyerek
némán kiáltva kérdezi:
hogyan történhetett?
De kérdésükre nem felel
se nap, se víz, se szél,
a félrevert harang-jaj is
zokog csak, nem beszél...
Kutatja kékült arcukat
a megrettent tömeg,
és felsikolt, ki épp a holt
szerettét lelte meg...
Nincs szóvarázs, melytõl vigaszt
kaphat a szenvedõ...
Élõre-holtra hull az ég,
mint súlyos szemfedõ.
Narrátor: Nincs szóvarázs - de az Idõ, minden fájdalom csoda-doktora - begyógyítja a legsajgóbb sebeket is. Az imádság pedig -
mindazok számára, akik átérzik az emberi lét esendõségét és
hisznek a sorsot nem földi észjárás szerint irányító jóságos
hatalomban - megteremti a lélek nyugalmát és élteti a boldog
viszontlátás reményét.
Szavalókórus Ima a holtakért.
Mi Atyánk, ki vagy a mennyben
lehajtott fejjel kérlelünk:
szállj le égi trónusodról
s fájdalmainkban légy velünk !
Törd el szelíden balgaságunk,
amikor vétünk Ellened,
de embertársa ellen vétõt
sújtsa a porba Szellemed,
és ne bocsásd meg vétkeit,
ki fegyverrel, vagy durva szóval
társának árt, de a szelídet
halmozd el égi- s földi jóval...
Fogadd házadba mind, kit akkor
e part elõtt elnyelt az örvény;
Ítéletet a szenvedõknek
irgalmad osszon, és ne törvény...
Tragédiáktól mentsd meg néped.
Gyermekeinket óvd a rossztól,
és tisztítsd meg szíveinket
a bennünk szunnyadó gonosztól - Amen.
 
A költõ Epilógus Zene: Debussy: Claire de lune.
 
Emlékszem... régmúlt nyári éjszakán
itt álltam épp. Izzón sütött a hold
s a vén platánsor fölött önfeledten
egy csalogány vidám trillát dalolt...
Szelíd szellõtõl borzolt víztükörben
vibrálva tükrözõdtek égi fények,
s a csillogó habokból lopva, lágyan,
mint pára tört fel halk, fájdalmas ének...
A hangok hallatán rámtört az emlék...
Régmúlt napoknak gyászát újraéltem;
a könnyek csöndben hulló záporától
szelíd katarzist, gyógyulást reméltem...
De ritka ködbõl hirtelen kibomlott
egy felborult hajó félelmes árnya
s a holdas égbõl szép szellem sereg
suhant alá - friss szellõt keltve szárnya.
A szívem elszorult és futni vágytam
vad félelmemben átkozván a sorsot,
de körbefogtak sápadt szellemarcok...
bámultak rám, - s mily furcsa - mind mosolygott!
Egy gyermek-árny megszólított: ne reszkess !
E földön én csupán hat évet éltem,
és semmi vágyam nem vált itt valóra,
amit sorsomtól úgy vártam, reméltem...
De már enyém az ég, a föld, a tenger,
nem szab határt csupán a végtelen,
a test nem korlátozza szárnyalásom...
Most nyújtsd kezed és jöjj, táncolj velem..!
És már repültünk fel a csillagokba,
galaxisok szikráztak, merre néztem,
majd hirtelen oly fényözön zuhant rám,
a ragyogástól csaknem elenyésztem...
Úgy harsogott a fény szimfóniája,
hogy tremolojától rengett a lélek...
S egy lángoló arc nézett rám szelíden.
Már nem tudtam, hogy meghaltam, vagy élek...
A hangja - mint az esti szél zúgása -
így szólt: Enyém a Volt, a Van s a Lesz.
Ki nálam talál boldog menedéket
az célbaért, örök szállást szerez.
Ne lázadj! Sorsukat, sorsod ne átkozd!
Nem kívánják könnyed már a holtak:
Ök most is élnek Bennem és tebenned,
kit úgy szerettek s féltve átkaroltak.
Most menj! - így szólt - s elfordította arcát.
A fény kihunyt. Riasztó vaksötét lett...
Nem tudtam, hol vagyok, se azt, mi történt,
mint az, ki hirtelen álmából ébredt...
Majd apró égi lámpák sorra gyúltak,
a hold az égre rajzolt fénykersztet,
s a vén platánok lombja közt a boldog
fülemülék újból dalolni kezdtek.
 
+++
 
Jó emberek, e szelíd víztükörre,
mely máskor vad vihartól ûzve árad,
a régi gyászra gondolván ne könnyet
hullassatok, csupán egy rózsaszálat !