A megcsonkított Balatonról

Képzeljük el, fogjuk fel a Balatont a maga teljességében, mint egy élő szervezetet. Az is.
Egy önállóan működő ökológiai egység a tó. A Balatont képzeletünkben, az ökológiai szemléletesség okán úgy is megjeleníthetjük akár, mint egy embert. Anyagcseréje van, tápanyagot fogad be és ad ki, tehát táplálkozik és lélegzik. Ezt a 18 (ezer) éves fiatal lényt oldott tápanyagukkal és hordalékukkal folyók, patakok, források és csapadékféleségek táplálják. A tápanyagot, barátunk a tó, a napsugár segítségével és alapvetően a végtelen számú algái révén megemészti: náddá, szúnyoggá, rákká, hall, madárrá alakítja. A salakot az üledékbe ágyazza, vagy további vízrendszerbe, a Sión keresztül a Dunába továbbítja.

Fényestekintetű ismerősünk a mindenkori feltételeknek, a befolyó vizek és a csapadék függvényében gyarapodik vagy fogy, áramlatok keringenek rendszerében. Folyamatosan kapcsolatra törekszik parti és szárazföldi környezetével, fövenyei és nádasai segítségével, ha még ismerjük ezeket a természetes kiterjesztéseit e kedves tavunknak? Ha túl sok ételt nyomnak le a torkán felkavarodik a gyomra, algái burjánzó szaporodásba kezdenek, ha a vihar miatt háborog a bensője, kiokádja terheit fövenyeire, a laposan kifutó partjaira.

Az első csonkolás, a Sió csatornaszerű kibővítésével és az egy métert apadt vízszintű Balatonról a Kis-Balaton levágásával kezdődött 1818 és 1837 között. Levágták a Balaton egyik lábát, tőből! Fiatal a szervezet, a seb beheged. Egy lábbal is lehet éli, igaz bicegve.

A második csonkolás 1863-után a siófoki zsilip megépítésével, majd a déli vasút kiépítésével és így Balatonfenyvestől délre fekvő rejtelmes és valaha Somogyvárig elnyúló Nagyberek lemetszésével következett be. A karok elvesztését a tapolcai és a keszthelyi lápok levágásaként is felfoghatjuk, igaz lemetszették a tihanyi felsőlápot és sok apró öblöt is Sívánkról. Beforrnak a sebek, éktelenek a metszéslapok, de él a tó. Nem halt bele a Balaton. Végtagok nélkül is lehet élni, igaz tehetetlenül.
Az életfunkciók működnek, van anyagcsere, de korlátozottak a test lehetőségei. Gyarapodni, duzzadni, vizeit ismét kifuttatni már nem tudja a tó, hisz időközben kiépültek partjára az üdülőtelepek, már csak az apadás lehetősége nyitott. De még így is szép és csodálatos a tó, így szeretjük! És jönnek a további megpróbáltatások.

A skalpolás! Nem is haj, valóságos sörény a milliárdnyi nádszál tavunk testén. Bőrét metélik, haját tépik a tónak, amikor a csonkolás után a megmaradt nádasokat irtják és a természetes partszakaszokat beépítik, a fövenyeket kikövezik. Eleinte csak itt-ott szakítanak ki egy területet. A kisebb bőrveszteséget kiheveri az ember, még akkor is, ha a mély metszések miatt az a jó néhány tenyérnyi bőr a testén már nem tud regenerálódni többet. A heges foltok azonban gyarapodnak, a szélesen feszülő háton és domború mellkason már alig van szabdalatlan bőrfelület. Egymást érik a hegek, a mennyiségi veszteség, félő, hogy minőségi veszteségbe csap át. Talán a szemérmes hónaljak és has tájéka még ép. És jönnek további megpróbáltatások.

Elveszik termékenységét. Nem onthatja magából a rovarok milliárdjait, kirepítve tó testének tonnányi anyagát a mindenségbe, mert az árva és csípő szúnyogok zavarják embertársait. Korábbi hínármezőinek és halainak sem adhatja át tó testét, mert embertársa undorodik a hínártól, sástól és termékeny iszaptól, ahol a halacskái szaporodtak és élelem után kutattak. Olyan a tó embertársa, hogy a hasát csiklandozza a süllőhínár, lábát pedig megvágja sás és a kagyló. Kényes erre az ember, de arra nem, hogy naponta tonnányi napolajat vigyen testén a tóba, ha kívánja azt annak teste, ha nem. Háborog a gyomra a tónak és alig kap levegőt a finom olajrétegtől.

A tó horgász barátai, a tó szerelmesei, - mert így nevezik magukat, - pedig azt teszik, hogy tó testébe "kész" és számára idegen halak tonnáit nyomkodják be, majd émelyítő csalik és ragacsok alkalmazásával nyomban ki is rángatják azokat onnan. Ez már csaknem erőszak, pedig ontaná Ő a gardát, süllőt, keszeget és a kövér pontyot úgy, mint régen, mint amikor, még senki nem tett halat a tóba, csak okosan kivett a tó termékeny áldásából.

Ilyen a tó. Így szeretjük, így is gyönyörűnek látjuk, de nem vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni, hogy csonka, megtépázott és erőszak áldozata. Mi, elődeink és napjaink felelőtlen fejlesztői csonkították meg. Mást várunk a tótól, mit amire az képes.

Ismerjük meg a természetét, fogadjuk el olynak amilyen. Alkalmazkodjunk a Balatonhoz és ne a magunk képére akarjuk formálni és idomítani minduntalan, mert belepusztul.
Gyógyítsuk, ápoljuk, segítsük felépülését, költsünk rá, de tudjuk azt, hogy mi lehet belőle, ha már épül, szépül. De ne várjuk többet a Balatontól, mint amire képes, mert ez is rengeteg, amit így adni tud számunkra, csonkított állapotban.

Sekély tótól nem várhatjuk el, hogy úgy viselkedjen, mint egy stabil vízszintű, mély vizű hegyvidéki svájci, észak olasz tó. Nem lehet egyszerre stabil vízszint és gyorsan melegedő selymes víz egy sekély dunántúli süllyedékben. Mert vagy gyorsan melegszik egy sekély tó, de nem stabil a vízszintje, vagy stabil a vízszint, de a víz kemény és hideg marad, legfeljebb a felszíne melegszik fel.
A természet törvényei szerint, és azok "csaknem" olyan szigorúak, mint az ember alkotta jogszabályaink, nincs a Balaton gyógyítására gyors megoldás. Gyorsan csak tönkretenni lehet valamit, a rendbehozatalhoz idő kell, különösen akkor, ha a rendbehozatal tárgya egy ökológia rendszer és nem egy meghibásodott autó.

Vérátömlesztés, egy másik folyó vizének elvonása és a tóba történő bevezetése nem állítja talpra a gyengélkedőt, ha a vérképző szerveinek regenerációját nem segítjük elő. A sekély tavaknak, -így a Balatonnak is- természetéhez tartozik, hogy periódusonként elapad a vizük, különösen, ha a pufferkapacitását biztosító öblözeteit jó száz éve már csonkoltuk. A Balaton azért még így sem fog kiszáradni, de a tartós alacsony vízszintre számítani kell. A száraz periódusok hét-tíz éves ciklusokban válják egymást.

A legfontosabb, amit tehetünk, hogy megértjük a természet működésének rendjét, alkalmazkodunk a helyzethez, elfogadjuk, hogy mire képes a tó, különösen így az ember által alaposan szabdalt állapotában. Vegyük figyelembe, hogy klímaváltozás is próbára teszi "páratlan" alkalmazkodó képességünket és ehhez illesszük cselekvési programunkat. Ha nem így teszünk, tovább hajtjuk azt a folyamatot, amely ilyen állapotba juttatta a tavunkat és még nagyobb pusztulást idézünk elő. Adjunk vissza mind több teret a tónak, kapcsoljuk vissza az elszakított öblözeteket, segítsük a halak természetes szaporodását, ne irtsuk a nádat, hínárt.

Alakítsuk át a teljes vízgyűjtő földhasználatát, szántók helyett csak erdők és gyepek kapjanak teret és a föld tulajdonosai ehhez agrártámogatást. A Balaton ökológiai problémáit saját vízgyűjtőjén belül oldjuk meg, ne vonjuk el "ökogyarmatosító" módjára egy másik vízgyűjtő vizét. Gondoskodjunk tavunk vízgyűjtőjének jobb vízháztartásáról. Vessünk gátat a további beépítéseknek és a burkolt felületek bővítésének. A helyi vízkörzés feltételeinek biztosítása érdekében jelentősen növelni kell az erdőborítottságot. Ha valahol, akkor itt támogassuk az erdősítést, mert az új telepítésekhez támogatás kell. Tisztítsuk meg a teljes vízgyűjtő szennyvizeit és szűrőmezőn keresztül juttassuk vissza a rendszerbe, közvetetten a Balatonba, és ne vigyük ki a rendszerből, hiszen ez is hiányzik a tó vízháztartásából.

Segítsük a bakonyi karsztrendszer vízháztartásának helyreállítását. Ez mind záloga és egyben ára a Balaton védelmének és rendbehozatalának. És végül a megfelelő döntési szinten történő tervezés és döntéshozatal kérdéséről is gondoskodni kell. A Balaton ügye országos ügy és nem helyi, vagy regionális kérdés. Ne rövidtávú és helyi érdekek alapján szülessenek helyi tervek és döntések, hanem a fenntarthatóság szempontjait érvényesítő és országos érdekeket szolgáló stratégia valósuljon meg a Balaton érdekében.

Márkus Ferenc
WWF Magyarország, igazgató