Az érdekek ütközőzónájában

Töprengések a Balatonról

 

Bíró Péter az MTA levelező tagja, MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézete, Tihany

 

            Ha a Balatonról van szó, azonnal az jut az eszembe, hogy Közép-Európa legnagyobb kiterjedésű sekély tava nem más, mint egy frontzóna, vagyis a legkülönbözőbb érdekek ütközési zónája, ahol pillanatnyi fegyverszünetek tarkítják a folyamatos acsarkodást. Amióta kitalálták, hogy a tó fő feladata az üdülés, s minden más ez alá rendelendő, attól kezdve a tó mint természeti képződmény és érték, csak nagy botrányok (pl. tömeges halpusztulás, vízvirágzás okozta bőrbántalmak, szélsőségesen alacsony vízállás stb) idején kerül szóba, de akkor is csak az előző funkció nyomatékosítása céljából. A „szerencse” ebben az, hogy ilyenkor csupán ketten szoktak nyilatkozni: boldog és boldogtalan. A szakember szava és véleménye a legkevésbé sem számít, különösen nem akkor, amikor a környezeti ártalmak és változások veszélyes irányaira idejekorán felhívják (felhívták!!!) a figyelmet. Amikor még csak ők tudnak olvasni a laikusnak láthatatlan jelekből, trendekből, s olyan biológiai eseményekből, amelyeket nemcsak látni kell, de meg is kell érteni. Az ilyen vélemény nem jó „híranyag”, nincs benne szenzáció, csupán komor értékelés és előrelátás. Jobb esetben csak megmosolyogják, s többnyire csak akkor kezdik faggatni a tudósokat, amikor már késő…

            A Balaton és környéke élővilágának szervezett kutatása több, mint 100 évvel ezelőtt, a Magyar Földrajzi Társaság Balatonbizottságának kezdeményezése nyomán kezdődött. Ezt a feltáró munkát Lóczy Lajos és nagynevű kortársai indították el. Ennek a munkának köszönhető, hogy a korabeli, majd napjainkig tartó kutatások révén a Balaton élővilágára és ennek hosszú idejű változásaira nézve átfogó ismeretekkel rendelkezünk. Az elmúlt évtizedekben a tó élővilágát az MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézete (Tihany) munkatársai – több más intézménnyel együtt – kutatták, s tárták fel tudományosan a Balatonban végbement és zajló folyamatok természetét, az élővilág külső hatásokra adott válaszreakcióit, kölcsönhatásait, állapotváltozásait.

A közel 600 km² felületű Balatonunkat - amely időközben a világ egyik legalaposabban kutatott sekély tavává vált - természeti ritkaságai, táji szépségei, történeti emlékei és mindinkább előtérbe nyomuló gazdasági hatóerői az ország egyik legszebb és legértékesebb tájává avatják. A tó természeti adottságai révén biztosított pihenési, üdülési lehetőségekre a rohamos urbanizáció, intenzív mezőgazdaság, ipari tevékenység, turizmus, hasznos és káros irányban egyaránt rányomta bélyegeit, mely a flóra és a fauna, vagyis a tó biológiai struktúrájának egyre rohamosabb megváltozását okozták. Ezek a változások - főleg az utóbbi 3 évtizedben - egyre gyorsabban és szélsőségesebben követték egymást. A mai Balaton és élővilága nagymértékben különbözik a korábbi állapotokhoz képest. A tó hosszú időszakra vonatkozó történetét a természetes környezet és az élővilág (algák, gerinctelen szervezetek és a halközösségek) drámai változásai kísérik. Tavunkat és élővilágát a múltban egészséges müködés, a jelenben törékeny és rohamosan változó struktúra jellemzi, a tó jövőbeli sorsa viszont "sötét" és előre ma már aligha jelezhető (de nem reménytelen!).

 

 

Általános állapot, vízminőség (évtizedes változások)

 

            Ami a tó általános állapotát illeti, az rendkívül „vegyes” megítélést érdemel. Az évtizedeken át gondot okozó vízminőség mára ugyanis nagyot javult. A környezeti ártalmak közül az emberi eredetű hatások voltak azok, amelyek a tó életében a legtöbb gondot okozták: emlékezzünk a víz zöldre színeződésére (algavirágzások), az egyre szaporodó tömeges halpusztulásokra, amelyek a tó növényi tápanyagokban való feldúsulásának (eutrofizálódás) voltak a következményei. Mára a helyzet nagymérvű változást mutat, mert a korábbi rossz vízminőség nagyfokú javuláson ment át, amely a tó élővilágára nézve kedvezőbb feltételekkel szolgál.

A Balaton egy viszonylag fiatal geológiai képződmény. A legújabb kutatások alapján a tó keletkezési korát 10.500 és 12.000 évben állapították meg, és azt a holocénnek (földtörténeti jelenkor) vették. A Balaton természetes habitusának gyökeres megváltozása az 1860-as évekre nyúlik vissza a berekterületek lecsapolásáig, majd az 1920-as években a Kis-Balaton kiszárításáig. Napjainkig a természetes partok beépítése, a nádasok leromlása, a fokozódó külső és belső tápanyagterhelés szélsőséges változásokat okozott a tó anyagcseréjében, s ennek szélsőséges biológiai válaszreakciók lettek a következményei. A tó és élővilága arrithmiássá vált.

A tó különböző területeinek eltérő növényvilága, altalaja miatt a Balaton tagozottsága élőhelyek (biotópok) elkülönülését eredményezi. Az egyes élőhelyeket jellemző növény- és állatvilág népesíti be, azaz minden élőhely jellegzetes életközösséggel (biocönózis) bír. Amennyiben az egyes élőhelyek nem határolhatók el élesen, éppen úgy életközösségük is hat egymásra a táplálékhálózatok és táplálkozási kapcsolatok révén. Ezeket a viszonyokat – az utóbbi egy-két évtized kutatási eredményei alapján – ma már részletesen feltártuk és ismerjük, de a részletekről a közvélemény még nem kellően tájékozott. (ezért is van az, hogy „megvadul” az ember, ha a Balaton vízminőségéről drága pénzért meghívott japán vagy vallon kutatók nyilatkoznak – nagyrészt a hazai kutatási eredményeink alapján, s ugyanazt mondják, amit mi már egy-két évtizede szajkózunk, csak sokkal olcsóbban).

            Az 1950-60-as években kezdődött a tó környékén az intenzív mezőgazdálkodás (fokozott műtrágya és rovarölőszer felhasználás), a tó partvonalának kibetonozása, a tó körbeépítése, ipari üzemek létesítése, stb. Mivel a tó vízgyűjtő területe (5774 km²) tízszer nagyobb, mint a Balaton felszíne (593 km²), így az ott végbement változások és káros hatások alapvetően befolyásolták magának a tónak az élővilágát, s a tó ezekre a hatásokra „emlékszik”. Hosszú volna elemezni minden lényegi változást, melyeknek kimenetele a vízminőség szélsőséges romlása, megdöbbentő méretű, tömeges haldöglések (1965, 1975, 1991), idegen fajok bevándorlása és elszaporodása, stb. A mélypont talán az 1980-90-es években volt igazán érzékelhető, de 1995 után a vízminőség fokozatosan javult. Ebben több tényező játszhatott szerepet: a kommunális szennyvizek hatékony tisztítása (foszforkicsapás) és a tisztított szennyvizek nagy részének elvezetése a vízgyűjtőről, a pontszerű szennyezőforrások (pl. vágóhidak) felszámolása, a csatornázottság javulása, az újabban tapasztalható globális klímaváltozás (pl. fokozott UV-sugárzás növényi termelést gátló hatása), stb. Nem mondható, hogy ezek a változások kedvezőek a Balaton gerinctelen és gerinces (halak) állatvilágára nézve.

           

Élővilág (halfauna)

Az élőhely módosulásai (a faj-lakóhely és emberi eredetű kölcsönhatások), valamint a tavi anyagcsere megváltozásai (eutrofizáció) hatottak a legmélyebben a halpopulációkra. A múlt század közepétől a tó partvonalának eredetisége fokozatosan megszünt, s átalakult. Korai munkák sűrű halállományokról és fajgazdagságról számolnak be. A vízszabályozás és a berekterületek eltüntetése csökkentette az élő és szaporodóhelyek sokrétűségét is. Mindez közvetlenül hatott az állományok és természetes utánpótlásuk egyensúlyára. A halak élőhelye fokozatosan kb. 1/3-ára zsugorodott.

A múlt század végéig összesen 34 halfaj előfordulását jegyezték fel. Napjainkig megjelent közleményekből a tóban és vízgyüjtőjén összesen 47 faj előfordulásáról tudunk. Az utóbbi évtizedekben azonban csak 31 halfaj fennmaradását jegyeztük fel. A múlt századtól kezdve összesen 14 idegen halfajt telepítettek a Balatonba, illetve ezek közül néhány spontán bevándorló volt. Jelenleg kb. 20-24 faj gyakori, a halászok fogásaiban viszont csak 15-17 faj szerepel. Tavunkat főleg pontyfélék népesítik be. Domináns ragadozók a fogassüllő ill. kősüllő), a ragadozó őn és a harcsa. Néhány, korábban kipusztultnak hitt halfaj (pl. a csapósügér, a feketesügér a tóból kiszorulva önfenntartó állományokat alkot az északi-, déli befolyók  és a Kis-Balaton vízrendszerének refúgium területein. 1970-ben jelent meg a folyami géb, majd 1985-ben a Kis-Balaton I. rekonstrukcióját követően az ezüstkárász, mely utóbbi elárasztotta a tó parti övét. A rendszeres telepítések eredményeként az angolnának (1961-től telepítették) és a busának (1972-ben kezdték telepíteni) sűrű állományai alakultak. A különböző biotópokat benépesítő halegyüttesekre alapvető hatással voltak a betelepítések, a fajok inváziója és eltünése, a tömeges halpusztulások (1965, 1975, 1977, 1978, 1981, 1984, 1985, 1988, 1991, 1994), a táplálékért/lakóhelyért való fokozott versengés, továbbá a különböző populációk egyensúlyának megbomlása.

Az "ősi" állapotokban a halprodukció nagymérvű lehetett. A századfordulótól a halászat intenzitása és az éves hozamok jelentősen növekedtek a halászat technikai fejlődésével. Az 1900-as években a hozamok 500 és 800 t/év között voltak. Az 1950-es években jelentősen növekedtek 500-ról 1960 t/év-re. Az 1960-as évektől napjainkig a halászzsákmány fokozatosan csökkenő tendenciát mutatott. Ez a tendencia összefügg a tömeges halpusztulásokkal, a trofikus állapot megváltozásával, és a halászat intenzitásának kb. 50 %-os csökkenésével, a halászat szelektivitásának és a halászott területek redukálásával. Ezzel szemben a sporthorgászok fogása 1950-1988 között megtízszereződött 50-ről 550 t/év-re.

Az utóbbi 20 év során, 1972 és 1992 között, a halpopulációk sűrűsége és biomasszája többé-kevésbé követte a tó hosszanti trofikus grádiensét (hozamok: 7.6-46.3 kg/ha). A különböző halfajok %-os megoszlását elemezve a hozamokban 1980 után, lényeges változás volt az angolna részarányának jelentős emelkedése. Az 1991-es tömeges angolna-pusztulást követően a faj további telepítését betiltották, s jelenleg az állomány teljes lehalászása folyik. A busa arányának növekedése intenzív kopoltyúhálózás következménye. Teljesen más kép rajzolható meg az egyes halfajok arányváltozásainak elemzése alapján. Ezek szerint az "őshonos" fajok általános ingadozása és aránycsökkenése jellemző a betelepített fajokkal (angolna, busa) és a bevándorolt ezüstkárásszal szemben. Az utóbbi 30 évben a különböző halfajoknak a kor-megoszlásában és növekedésében bekövetkezett változások kedvezőtlen irányt vettek. 1975 után a süllőállomány 1/2-1/6-ára fogyott, majd lassú regenerációt mutatott. A keszegállomány népessége az eutrofizálódás fokozódásával és a halászat-intenzitás csökkentésével párhuzamosan növekedett, s az 1980-as évektől az idősebb korcsoportok részaránya szignifikánsan nőtt, az állomány fokozatosan elöregedett, s a tömeges keszegpusztulás (1994) jelezte az 1970-es évekre jellemző intenzív halászat és szelektivitás visszaállításának szükségességét. 1994-ben végzett növekedésvizsgálatok a keszegek még lassúbb növekedését jelezték. Mindkét jelenség egyik oka a kékalga-toxinok tartós hatása lehetett. 1950-től az 1980-as évek végéig a garda népessége 1/10-ére zuhant, majd napjainkig lassú regenerálódást mutatott. A ragadozók fő tápláléka a küsz népessége is folyamatos és drámai csökkenést mutatott, s hossz- illetve súlynövekedése jelentősen lassult. A táplálék-hálózatok is érzékenyen válaszoltak a környezeti és közösségi változásokra.

A tó egészséges működését további vízminőség-változások gátolták. 1974/75 telén erős algavirágzás alakult ki, az „eredmény” kb. 70 tonna hal elhullása volt. Az első, nagy kékalga invázió 1982-ben fordult elő. Egy kéthónapos csendes és száraz, meleg periódust követően, 1994 augusztus második felétől tragikusnak látszó állapotba alakult ki, amikor egy kékalga faj robbanásszerű monokultútája alakult ki, mely az egész tóra kiterjedt (maximális biomassza 70 mg/l érték körüli volt). Az 1980-as években egy új, a légkörből nitrogént fixálni képes kékalga jelent meg és szaporodott el a Balatonban, mely fajnak bizonyos törzsei méreganyagok termelésére is képesek, s ezért a világ számos területén, az ivóvízbázisokban nem kívánatosak. Szerencsére, mennyiségük a Balatonban 1995-től nagymértékben csökkent, s ha az emberre nem is jelentettek veszélyt, az élővilág túlzott elszaporodásukat nyilván megszenvedte. Ezen az időszakon azonban már túljutottunk.

 

Vízállás és vízpótlás

 

            A tó vízállásának évtizedes-évszázados ingadozásait ismerve, a szakember nem esik önkívületbe akkor, ha magas és alacsony vízállás időszakai váltják egymást. Történelmi időkben a tó vízszint ingadozásai több méterre rúgtak, s 1860-tól, a Sió-zsilip megépítésétől kezdve szabályozták a vízállást az Adria fölött 104 m körüli értékre. Az 1990-es években pedig a minél magasabb vízállás tartása volt a cél.

            Az elmúlt évek száraz, kevés csapadékot hozó időjárása miatt a vízállás tartósan alacsony maradt. Az igaz, hogy az idegenforgalomnak, a vízi sportoknak ez az állapot nem kedvező, viszont azt is tudjuk, hogy nem tart örökké, s a természet majd helyreállítja a magasabb vízállást. Ne feledjük, az 1800-as évek derekán a Fertő-tó fenékig kiszáradt, majd minden különösebb beavatkozás nélkül helyrejött. A Balaton jelenlegi alacsony vízállása – remélhetőleg – a következő néhány év során visszaáll az „eredeti” értékre.

            Nem tartom igazán jó ötletnek a Rábából, vagy a Dráva-Mura vízrendszeréből történő vízbevezetést. Ez egy igen nagy dilemma. Mint minden emberi beavatkozásnak („leigázzuk a természetet”), egy ilyen vízpótlásnak környezettani hatásai alig megbecsülhetők, másrészt a Rábából történő vízpótlás – ha megvalósul – nem valószínű, hogy megoldja a problémát. De tegyük fel, hogy onnét a Zalán át sikerülne mondjuk 10 cm-nyi vízállás emelkedést elérni, mely víztömeg egy pár napos nyári kánikula során elpárolog. Érdemes ezt a beavatkozást eröltetni? A hidrobiológus, ökológus nyilván nemmel válaszol, az idegenforgalmi szakember pedig igennel. Az érdekek ütköznek. Döntse el a tisztelt olvasó, kettőjük közül ki az, aki inkább a tó „lelkébe lát”.

           

Szigetek és kikötők

 

            Az utóbbi időben néhányan újra fölvetették a tó közepén a kikotort zagyból (!) megépítendő szigetek kérdését, ami csak és kizárólag üzleti érdek, semmi más (kibicnek semmi sem drága). Többször olvashattunk az újságokban erről (nyilván tesztelték a közvéleményt, milyen érzékenyen reagál), a – nyugodtan mondhatjuk – agyrémről. Úgy, hogy „szakemberek” véleményére hivatkoznak, csakhogy soha egy szakember neve nem hangzott el, hogy megismerhetnénk már végre az „elmélet” forrását. Persze, hogy blöff az egész, hiszen minden valamirevaló szakember tudja, hogy ha a nevét e marhaság forrásaként jelölnék meg: ez számára a szakmai halált jelentené.

            Hosszú hidrológiai, áramlástani, fizikai, kémiai, biológiai (ökológiai) okfejtést igényelne ennek a tébolynak a cáfolata, káros voltának hosszú távú kimenetele, s röviden csak annyit, hogy hasonló őrültségről van szó, mintha egy állatkert közepén rendeznének vadászatot (na persze, csak a kiválasztottak számára). Mert ugyebár az, hogy „szeretem a Balatont”, vagy „imádom a Balatont”, még kevés ahhoz, hogy azt csináljanak egyesek vele, amit kényük-kedvük diktál. A Balaton mindannyiunké! Igy is kellene kezelni.

            Mostanában sok szó esik a vitorláskikötők bővítéséről, újak létesítéséről. Olyan helyen is, ahol a partvonalat védeni kellene, s nem pedig tovább szabdalni, terhelni. Véleményem szerint a meglévők eseti, ésszerű bővítése megoldja a problémát, újat pl. Tihanyban (ahogyan azt tervezik) a Kis-öböl és a hajókikötő közé építeni egyenesen bűn lenne – a tó, s egyben a panoráma károsodásáról nem is szólva.

           

 

 

Mí a megoldás?

 

A tömeges halpusztulások mély nyomokat hagytak az egyes fajok populációin, kivédésük azonban csak a Balaton vízminőség-változását előidéző okok megszüntetésével lehetséges. A tó jövőjét és további sorsát - a fentiek alapján - előre jelezni aligha lehet. A tó élővilágának regenerálódása döntő mértékben a vízminőségváltozást (eutrofizáció) előidéző környezeti hatások minimálisra csökkentésétől függ.

A Balaton folyamatos kutatásához meg kell teremteni az anyagi feltételeket. Az egyes gerinctelen szervezetek és halfajok állományainak ismerete döntő jelentőségű a lezajlott és jövőbeli változások értékelése szempontjából. Az állományok biológiai szerepét tisztázó alapkutatásoknak ki kell egészülnie folyamatos halegészségügyi, halparazitológiai kutatásokkal. Ugyanígy szükségét érzem a tó és környéke széleskörű, folyamatos (nem kampányszerű) botanikai-zoológiai kutatásának, mert egyébként a lezajló változások folyamatukban nem követhetőek. Tragikusnak látom, hogy amíg az elmúlt években az MTA-Miniszterelnöki Hivatal által támogatott kutatásokra 150 millió forint állt rendelkezésre, ez évben csupán 30 millió forint, ami azt jelenti, jó néhány téma folyamatos kutatása megszakad!

A Balaton halállományát érintő bármely beavatkozáshoz (halászat, horgászat, telepítések, kifogható mennyiségek stb) a kutatási eredmények szolgáljanak tudományos háttérként. Ugyanakkor, a tó vízminőségének javítására tett korábbi javaslatoknak maradék nélkül meg kell valósulniuk, mert egészséges vízi környezet nélkül nincs egészséges, fajgazdag élővilág. A Balaton tényleges haltermelő képességéhez kell igazítani a halászati-horgászati tevékenységet, s el kell oszlatni azt a tévhitet, hogy a Balaton halprodukciója - a tó biológiai struktúrájának és összmüködésének egyedisége ellenére - végtelenül növelhető, terhelhető. A nem szelektív horgászatot ésszerűen korlátozni kell (maximális létszám, kifogható halmennyiség). A halállományt szelektív halászat tarthatja egészséges formában, ezt a tevékenységet amatőrök nem végezhetik, ez szakma, amit tanulni kell, s csak hosszabb idő során lehet kellő tapasztalatokat, jártasságot szerezni. Új halfajok meghonosítását a Balatonban csak széleskörű hatástanulmány alapján lehet megengedni, elsősorban a visszafogásuk technikai megoldatlansága és ismeretlen környezettani hatásaik miatt.

A tóban lejátszódó, a halakat is érintő biológiai változásokról és folyamatokról korrekt tájékoztatást kell adni. A Balaton biológiai kutatását koordinálni kell. Ezt a feladatot az MTA Balatoni Limnológiai Kutatóintézetére (Tihany) kell bízni. Az intézet szakvéleménye nélkül semmiféle biológiai beavatkozás a tóban és vízgyüjtőjén ne történhessen. Vonatkozik ez a Balatonnal kapcsolatos döntések előkészítésére is.

A halak nevelkedési, szaporodási területe a parti öv. A parti nádasok leromlása évek óta folyamatosan nyomon követhető. Szigorúan meg kell tiltani minden olyan beavatkozást (kerékpárút építése a parti nádas partfelőli feltöltésével, strandok, kikötők, stégek építése a nádasok kiirtásával), amely a közeli nádasok további leromlásához vezet. A parti öv (nádasok) védelmét központi irányítás alá kell helyezni, amellyel kapcsolatban a helyi hatóságok eltérő döntéseket ne hozhassanak. A Balaton az egész országé, 10 millió magyar közös természeti kincse! Talán nem elképzelhetetlen, hogy egyszer a Balaton is - Hollókő és a budai várnegyed panorámája illetve a világ számos nemzeti parkja mellett - felkerüljön a Kultúrális és Természeti Értékek Világörökségének listájára.

Nem azt tartom szomorúnak és riasztónak (időnként meg felháborítónak), hogy sok-sok furcsaságot beszélnek és híresztelnek a Balatonról, hanem azt, hogy a tó körüli hírverés döntő mértékben szenzáció-hajhászást szolgál, s nem a komoly szaktekintélyek véleményének meghallgatását. Pedig ettől kellene a legkevésbé félni.  Másrészt meg túl kellene jutni azon a képtelenségen is, hogy Magyarországon az az ökológus (vagy mondjuk „szakember”), aki ezt állítja magáról, nem pedig az, akire ezt a szakma „rábizonyítja”.

A Balatonnak és élővilágának rehabilitációjához, a nádasok védelméhez a legfontosabb lépés a tó természetes partvonalának visszaállítása. Ez a tó beépítettsége miatt már csak korlátozottan tehető meg, de ahol erre mód van, ott meg kell tenni. A vég nélküli építkezéseket – a tó közvetlen környezetében – gátak közé kell szorítani. Milyen jó lett volna, ha előrelátóan úgy tervezték volna az építkezéseket, hogy a partvonalon kb. 1 km-es zöldsáv megmaradt volna. A tókörnyék csatornázottsága messze elmarad a kívánalmaktól, s ennek fejlesztése a legsürgetőbb feladatok egyike.

Végül minden hídra ráírják a terhelhetőségét. Mint minden természetes víznek, a Balatonnak is van egy teherbíró képessége, amit nem szabad túllépni, mert megfordíthatatlan károk keletkeznek. Ésszerűen pedig az összes érdekeltség, igény, másodlagos hasznosítási forma optimálisan összehangolható, csak akarni kell….